A héten elmentem még optikába is, ahol szerencsére azt mondták nem változott a szemem, így megrendeltem ugyanazt a kontaktlencsét, ami eddig volt. Viszont nem csak a rémálom miatt voltam csütörtökön ideges, hanem azért is, mert a gyógyszer miatt áttöréses vérzésem volt/van, és pont előző este kezdett rá jobban. Tudom, hogy ez ilyenkor normális, de nekem eddig mindig rendszeres volt a menszeszem, és egyébként is más, ha az ember olvas ilyenekről a tájékoztatóban, meg hogy tényleg megtörténik vele. 
Egyből elkezdtem parázni, hogy mit fog szólni I, és kijött rajtam minden feszültség egy kis pityergéssel, nem tudom mi történt, biztos az antibaba tabletták miatt az érzelmeim is 180 fokos fordulatot vettek, nemcsak a hormonházartásam. Anya meg csak próbált nyugtatgatni, és tudtam, hogy igaza is van. Másnap délelőtt végre buszra pattantam, úton a szerelmemhez, tudtam, hogy ha látjuk egymást, megint minden okés lesz, és helyrerázódnak a dolgok kicsit. 
Egyből egymásnak estünk, ahogy felértünk a koliszobába, már én is fel voltam pörögve, de tudtam, hogy az a bizonyos dolog nem fog megtörténni. Egyébként is máskorra terveztem, de a vérzési gondok miatt amúgy is ki volt zárva a dolog. Nem mondom, hogy örült neki, de végül túlléptünk a dolgon. Hiába kényeztetett nem tudtam ellazulni, de nekem már az is elég volt, hogy együtt vagyunk. Egyébként moziba mentünk, ez volt az első mozis randink, a jurassic word-öt néztük, ami engem kb. annyira érdekelt, mintha egy darab deszkát kéne bámulnom, de tudtam, hogy I.-t érdekli, és apa is erről beszélt vagy háromszor, hogy milyen látványos lehet meg így megy úgy, ezért beadtam a derekamat. 
Egyébként is az volt a lényeg, hogy együtt vagyunk. Volt egy nagyon érzelmes pillanatunk is, most nem akarom elismételni mit mondott, de megható volt. Az elválás pedig nehéz. Részemről biztosan. Ugyanis nem aludtam bent, mert másnap délelőtt ösztöndíjátadásra kellett mennem, ez is volt az egyik oka a mini veszekedésünknek. Az sem segített, hogy tudtam csak csütörtökön találkozunk legközelebb a diplomaosztó napján. 

Magát a sztorit nem akarom hosszasan részletezni, ITT el lehet olvasni. Felkeltette az érdeklődésem, megtaláltam neten, gondoltam elolvasom. Rápillantottam a molyos százalékra is, de ez most ebben az esetben félrevezető volt, mert nem jött be annyira a könyv. Persze egynek tökéletesen elment, de többre számítottam, szerintem az alapsztoriból többet ki lehetett volna hozni. Többször eszembe jutott a hasonló témájú Nyugalom tengere, ami nekem sokkal jobban tetszett. Valahogy hihetőbb volt a sötét múlt, a fájdalom, ez ebben az esetben nem jött át. És a mostani történetben a karakterek is olyan klisések, nem érdekesek, olyan tipikus tinisek, de nem a jó értelemben. A szülők is elég hihetetlenül ridegek, szerintem ha csak az egyikük lett volna rossznak beállítva, jobban hihető lett volna az egész. 
Amire nem számítottam, az a szexjelenetek, amiből több is volt, de nekem ez is néhol hiteltelen volt, Avery múltja miatt. Ahhoz képest mennyit kattogott rajta, ezekben a jelenetekben semmi nyoma nem volt a szorongásnak, aztán minden előzmény nélkül jön elő. Az utolsó ilyen témájú jelenet pedig kifejezetten furcsának hatott számomra. Én értem, hogy az írónő keretet akart adni az egésznek, de valamiért nem jött be. Persze voltak jó mozzanatai is, de például a végén mikor visszament a szülővárosába az tetszett, de én azt hittem a sráccal is találkozni fog, akkor talán még jobban tovább tudott volna lépni a dolgon. 
Az, hogy ki áll a telefonhívások mögött, és mi az e-mailek témája elég hamar világossá vált számomra, így alig vártam, hogy kiderüljön, kicsit szerintem sokáig húzták, és a szerelmeskedős pillanatoknál is azt éreztem, hogy jó jó, de nem viszi előre a cselekményt. Egynek nem volt rossz, de aki ilyen típusú könyvre vágyik, annak a másik, linket kötetet ajánlanám, összességében a Várok rád-ot 3,5 fél csillagra értékelném, most szigorú vagyok, de valahogy nem tudtam annyira beleélni magam, nem ragadott meg. 

Ekkor sajnos megint rámjött a görcsölés, de megnéztem szüleim képeit is, amik között kérésemre volt egy szelfi is, bár eléggé félresikerült :) Nagyon örültem nekik, hogy kicsit kikapcsolódtak, és jól érezték magukat, igazán megérdemelték. De aztán jött a feketeleves, anya rosszul lett, felfázott és fájt a hasa, de olyan intenzíven, hogy nézni nem bírtam. Ez napokig eltartott, én pedig annyira csak ezen gondolkodtam, és aggódtam, hogy egyszerűen elfelejtettem elmenni nődokihoz és kozmetikushoz is. Végig otthon voltam és ezt figyeltem mit tehetek anyáért, meg hogy jobban van-e. 
Mindeközben a barátom elment sátrazni két barátjával, és csak pénteken találkoztunk, vagyis eltelt másfél hét. Mint kiderült ezt mindketten nehezen viseltük. Csütörtökön anyával és keresztanyukámmal elmentem pár boltba, ami jó döntésnek bizonyult, mert sokat nevettem, keresztanyukám néha elég szórakoztató személyiség, jó értelemben. Kitaláltam, hogy szeretnék egy fehérnemű szettet, ami csinos, cuki, romantikus, mert most már van aki nézi, és egyébként is régóta szerettem volna egyet. 
Csakhogy az egész városban nem találtam semmit, de nem is emiatt lettem ideges. I. felhívott, és egy elég feszült hangvételű beszélgetés lett az egészből, olyan érzésem volt, hogy azt hiszi nekem nem hiányzik meg engem nem érdekel, csak azért mert nem erről beszélek lépten nyomon. Utána már a vásárlásra se nagyon tudtam odafigyelni, és a sikertelen körút miatt is jobban felhúztam magam, mint az indokolt lett volna,. Mikor hazaértem, írtam neki egy üzenetet, és végül megbeszéltük, egyszerűen csak régen láttuk egymást, hiányoltuk a másikat, és emiatt voltunk mindketten kicsit feszültebbek. 
Közben megjöttek végre a diplomaosztós meghívók is, és mivel nem tudtam hányat fognak küldeni, nagyon megörültem, hogy van három, így a barátom is eltud jönni. Nagyon durva, hogy három hónappal ezelőtt meg sem fordult a fejemben, hogy lesz egy szerelmem, aki ott lesz, mikor átveszem a diplomát. Ugyanakkor már a gimis ballagásomon szerettem volna, ha van valakim, de most jött el az ideje, és nem bánom, hogy ennyit kellett várnom. A telefonbeszélgetés után egyébként volt egy rémálmom, amiben I. szakított velem telefonon, és hiába volt nonszensz az egész, könnyezve ébredtem fel, mert nagyon rossz érzés volt az egész. 

Én nem tudom mi volt az érzéseimmel ebben a három napban, de nagyon labilisak voltak, egyszer például az bántott, hogy milyen béna vagyok, még egy rizst se tudok kifőzni, I. meg egy nagy konyhamester. Pont én vagyok a feminizmus nagy szószólója, úgyhogy ez nem kellene, hogy zavarjon, és jól is éreztük magunkat, az eredmény pedig nagyon jól sikerült, a süti mennyei fnom volt, sima kakaós, a tetején csokiöntettel, kiválóan ment eperhez és tejszínhabhoz. Ami az ebédet illeti, amit szüleimnek is csináltunk, ananászosz hús volt, rizzsel, I. módra, vagyis találomra pár összeillő fűszert belerakott, sajt, mézzel kicsit megpirítva. Én nem egyszer elég szkeptikusan szemléltem az eseményeket, de a végeredmény itt is nagyon jó lett. 
Ami úgy igazán lelki nehézséget okozott nekem az az, hogy nem csak a főzésben, de másban sem vagyok egy mester, és nekem ehhez is idő kell, mert szeretném csinálni, meg szeretném jól is csinálni, de néha menet közben elbizonytalanodok, egyszer kb. pánikroham jött rám, és a mosdóba zárkóztam be öt percre, ahol sírtam is, mert egy olyan gondolat öntött el, hogy mi van ha nem csak most az elején, de később sem leszek jó, és elhagy. Igaz, hogy ő már adott pozitív visszaigazolásokat, de akkor is... 
Egyik este inkább azt mondtam, hogy fáradt vagyok, mert egyszerűen még nem rendeztem le magamban a dolgokat. Persze tényleg nagyon ki voltam merülve, ehhez a fájdalom meg a gyógyszer is hozzájárult, meg az is, hogy később feküdtem, mint szoktam... De így is, hogy én néha lelkis voltam, jól éreztük magunkat, kettesben voltunk, senkihez nem kellett igazodni, még közös olvasgatás is volt, és ez is egy olyan dolog, amiben mindig is szerettem volna, ha részem van.
A terápia c. könyvet adtam oda neki, és kb. egy nap alatt kiolvasta, hajnalban is felkelt miatta, és nagyon tetszett neki, két másik könyvet pedig haza is magával vitt. Volt egy kis beszélgetés, és múlt idézés is, hogy mi minden történt eddig... Ami még mindig nehézséget okoz, és kéne valami jó megoldás, de semmi nem jut eszembe, az az alvás. Ő csak zajjal, én csak csöndben. 
Egyébként ügyes voltam, mert még egy felvételire való tanulást is közbeiktattam, mikor I. egyik nap a fél délutánt átaludta. Nekem kijött allergiám, és napközben egyébként sem tudok aludni, így kimentem a konyhába és ott olvastam. Szerda reggel szembesültem azzal, hogy a konyhában milyen rendetlenség van, szüleim pedig tudtam, hogy korán jönnek, így gyorsan takarítani és mosogatni kellett. Tényleg hamar beállítottak, hamarabb is, mint gondoltam, és meglepetésemre szuvenírt is hoztak nekünk, egy-egy szép bögrét, nekem nagyon tetszik. 

Utálom a telefonbeszélgetéseket, mondtam már? A legjobb verzió persze a személyes társalgás, de még az internetet is jobban szeretem, mert ott legalább van időm kigondolni a választ, és ha bebiggyesztem a megfelelő szmájlit a mondat végére minden oké. Viszont telefonon sosem tudok senkivel beszélgetni, és egy nagy kínos hallgatás lesz a dologból. Ezt a barátom is mindig megjegyzi, hogy olyan hallgatag vagyok. Mindig is ilyen voltam, eddig nem tűnt fel?... Sokszor vagy nem értem mit mond a másik, vagy egyszerűen csak nem tudom mit vár tőlem...
Na de vissza a hosszú hétvégére. Hiába mondtam több verziót és programot is, I.-nak nem nagyon volt kedve semmihez, csak élvezte, hogy kettesben lehetünk, és nem kell senkihez alkalmazkodni. Sor került közös sütésre és főzésre is, amit nagyon élveztem, meg tudnám szokni. Ebéd előtt elindultunk együtt a boltba, amikor is nagyon rosszul lettem. Illetve már a reggelt úgy indítottam, és csak feküdtem és ültem felváltva az ágy sarkában, míg ő valamilyen játékkal játszott, de nem is érdekelt, örültem, hogy nem látja szenvedéseimet. 
Ilyenkor mindig sírok, mert nem bírom, és a sírás valahogy segít. Az érzelmeim is fel-le hulámoztak, és ő is látta a könnycseppeket az arcomon, melyek legfőbb oka az volt, hogy sosem akartam, hogy valaki ilyen sérülékenynek lásson, suliban is mindig a nagy fájdalmak közepedte is faarccal álltam a folyosón.
Ő erre csak azt mondta, hogy nem baj, ne hülyéskedjek, és ez a törékenység a férfiak szemében vonzó is... Aztán egyszercsak felpattantam, hogy jól vagyok, mehetünk, de elhamarkodott voltam, és már indulás után nem sokkal elkezdtem görcsölni, azt sem tudtam, hogy fogok hazavánszorogni. Szegény I.-ra is ráhoztam a frászt, aki egyébként nagyon kedves volt, ez nekem fontos szempont, kicsit már kiváncsi is voltam arra, hogy fog reagálni, ha szarul leszek, de valami azt súgta jól. 
Megmelegítette nekem az ebédet, öntött vizet, én momentán erre sem voltam képes, elég lestrapáltan nézhettem ki, de megnyugtattam, hogy nálam ez normális, megszokott. De nekem fontos volt, hogy azt láttam rajta tényleg törődik velem. Már nem bírt várni, és mondta, hogy lemegy ő a boltba, én pedig fácskás napsugaras rajzommal elmagyaráztam, mi hol van. Nem tudom, hogy a második gyógyszer , a pár falat tészta, amit magamba nyomtam, vagy a kis pihenés, de utána szépen lassan jobban lettem, I. pedig még Oreo kekszet is hozott nekem. :) Nehéz, mert tudom, hogy kapcsolatok szempontjából egy törékeny világban élünk, de szeretjük egymást, és momentán nem is érdekel más.